Egy várakozó terület elcsukló csendjében egy kínzó látvány tárul elénk. Egy brit szőke, haja olyan aranyszínű, mint a hajnal előtti óra, ül, szeme csillog a huncutságtól. Harisnyába öltözött, fényes fekete anyaguk lábait átölelve, hosszukat kihangsúlyozva. A bugyi, amit visel, szinte átlátszó, többet árul el, mint amennyit elrejt. Kanyaraiban kapaszkodnak, formájukat erőteljes megkönnyebbülésben körvonalazzák bőre sápadtságával szemben. Ujjai játékosan húzzák végig az anyagot, csábítva a bámészkodókat az alatta fekvő megvillanásokkal. A levegő sűrű a várakozástól, a csend felerősít minden finom mozdulatot, amit tesz. A vágytól csillapított szinonimája, a tánc, amely mindenkit elhagy a szőke körül. Ez a bugyi várja a színpadon, és nem várja a brit színpadot.
